Mindegy, hogy ki vagy... hogy élő vagy élettelen vagy...
a magány akkor is elér. Fájdalmas dolog ez. Az ember szíve mintha kiszakadna a helyéről. Aztán eljön az a pillanat, amikor legszívesebben felüvöltenél és addig kiabálnál, amíg el nem megy a hangod. Közben csak sírsz és sírsz, nem érdekel, hogy látnak, de te csak zokogsz és ordítasz. Aztán vége... letérdelsz, szipogsz és nagyokat szuszogsz. A szemeid csukva vannak, és a mellkasodra kókad a fejed. Ujjaidat már nem tudod ökölbe szorítani, mert alig van benned erő. Aztán beugrik egy gondolat: jobb lenne ha előredőlnél és meghalnál...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése